A nők többsége csendben tűr, csak szenved, a semmiért adja oda magát, és mindennap némán imádkozik azért, hogy a sok-sok csalódással, megaláztatással töltött perc és óra egyszer értelmet nyerjen és legalább egy kicsit visszakapjon abból a sokból, amit önzetlenül adott. Ám ezek a nők soha nem merik ténylegesen benyújtani a számlát és kikövetelni maguknak az élettől, a férjüktől, a fiújuktól, a szeretőjüktől azt, ami nekik járna. Elfojtják az érzéseiket, különösképpen a dühüket, megfosztják önmagukat az alapvető szükségleteiktől. Megalázkodnak, lassan elvesztik egyéniségüket, és egyszer csak azt veszik észre, hogy elszállt felettük az idő és közben csak egy másodperc erejéig voltak boldogok. Mindenüket odaadták, de közben folyamatosan éheztek.
(Szalai Vivien)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése