Mit jelent valójában a szépség?

Mit jelent valójában a szépség?

Milyen az, amikor valaki igazán szép? Ha a testünkkel azonosulunk, elhisszük, hogy nem vagyunk többek, csak egy test, lekorlátozzuk magunkat a fizikai külsőségekre, akkor elhisszük mindazt a külső tökéletességet hajszoló illúziót, amit a szépségipar, a reklámok közvetítenek. A környezetünk azonban sosem a külsőségekre reagál - mert hiszen nem csupán testünk van, hanem lelkünk, elménk és szellemünk is -, hanem a bennünk lévő érzelmekre.

Pompázhatunk elegáns és stílusos, szebbnél szebb ruhadarabokban, feltehetünk hozzá mindenféle kiegészítőt, ékszert, azonban mindez mit sem ér, ha a bensőnkben nincsen harmónia. Ha a lelkünkben nem teljességet, bőséget élünk meg, nem fogadjuk el és nem szeretjük magunkat, a környezetünk ennek megfelelően ezeket az érzéseket tükrözi majd vissza számunkra.
Azonban ha magabiztosak vagyunk, ismerjük magunkat, tisztában vagyunk a valódi értékeinkkel, felvehetünk bármit, a belső szépség, a kisugárzás oly erővel bír, hogy a külsőség eltörpül mellette.

Találd meg magadban a szépséget, légy tudatában az értékednek és akkor jöhet bármilyen külső inger, hatás, befolyásolni akarás, már nem ettől teszed majd függővé az értékességedet, a szépségedet. Olyan belső erőre teszel szert, ami nem függ senkitől és semmitől.

A két évvel ezelőtt írásom arról szól, hogy miben, kiben láttam meg valójában az igazi szépséget, a valós kincset. Ma is aktuális...

Szépség, én láttalak

Este tíz óra lehetett. Fülledt, tikkasztó nyári meleg volt. Emlékszem, lépteimet tücskök zenéje kísérte, s bódító muzsika ciripelt fülembe, míg az apró macsakakövekből kirakott úton egyensúlyoztam magassarkú cipellőmben hazafelé. Sötét volt, csak a telihold és a göncölszekér titokzatos fénye vezetett utamon.

Épp a táskámban kotorásztam, mikor zajra lettem figyelmes. Felkaptam fejemet, észlelve, hogy a messzi távolban van valami. Abban a kapualjban van valami - konstatáltam izgatottan. Vajon mi lehet? Hajtott a kíváncsiság, immár nem csak az egész napos munka utáni fáradság siettetett, valami megmagyarázhatatlan magnetikus hívogatás sürgette lépteimet. Meredten bámulva haladtam előre. Egyik lépés a másik után. Hallottam, ahogy kopogásom visszhangzik a zajos utcában, hallottam a saját lélegzetem egyre erősödő zúgását, s bár a gondolatim szinte dübörögtek, mégis ott voltam, jelen a történésekben.

Vajon mit fogok látni, az a semmiből homályosan domborodó alak egy ember? Ki lehet az? Ki vagy mi kuporodhat ott, abban a kapualjban? Már csak pár lépés választ el és feltárul a titok, mindjárt odaérek. Ekkor már nem gondolkodtam, üressé váltam, csak jött egy érzés és cselekedtem, tudtam, mit kell tennem. Anélkül, hogy levettem volna tekintetemet arról a különösen vonzó, ám mégis kicsit ijesztő valamiről, fél kezemmel belenyúltam a táskába, ismét kotorásztam, a kezembe fogtam némi aprót és folytattam a gyaloglást, megállás nélkül.

A tiszta látvány hirtelen tárul fel teljes valójában. Csak másodpercek teltek el, olyan gyorsan történt minden, én mégis lassított felvételként emlékszem a történtekre, arra a pár másodperc alatt lezajló csodára.

Közeledek. Odaérek. Meglátom őt. Egy férfi. Hajléktalan. Óvatosan ráemelem a tekintetemet, egy pillanatra összefonódik a tekintetünk, lendül a kezem, pénzt dobok a kezében lévő pohárba, majd továbbhaladok. Ennyi. 7 másodperc csupán. Kiszámoltam. Odalépek, ránézek, pénzt dobok, továbbmegyek. Látszólag ennyi történt csupán. De nem, ez nem ennyi. Máig él bennem az a tekintet, az a szempár: a hajléktalan férfi tekintete, amely annyira belevésődött az emlékezetembe. Szépséget láttam, igazi szépséget. Nem tudom, milyen színű volt a férfi szeme, nem tudom, hány éves lehetett, milyen ruhát viselt, milyen volt a haja. Nem emlékszem, nem látom magam előtt, semmilyen részletet nem tudok elmesélni, de az érzést máig érzem, átjárja egész lényemet. Amikor belenéztem abba a bizonyos szempárba, szépséget láttam. Vajon valaha láttam ennél szebbet? Nem tudom, ő mit élt át akkor, nekem a mindenséget adta az a pillanat. A pillanat, amikor a szépség valódisága mutatkozik meg, amikor egy röpke pillanatra megszűnik a külvilág, s eggyé válsz a világmindenséggel. Mennyei szférák rezgése ölelt körbe. Belezuhantam a mélységbe, beszippantott a pupilla mögött feltáruló sokdimenziós világ. A pupilla, a szembogár, a szivárványhártya nyílása. Abban a pillanatban szivárvány színeiben pompázó örvénylés font magába. Ehhez, a zsigereimben tapasztalt szépség megéléséhez harminchat év kellett és ő, az idegen hajléktalan ember, az a megigéző, mindentudást magában foglaló tekintet.

A férfi arcán meglepődöttség tükröződött, nem számított rá, hogy az éjszaka közepén egy csinos, fiatal, kiskosztümös nő, a divatos retiküljével ráemeli tekintetét. Megrendült, megdöbbent és egyben hálás is volt, hálát véltem felfedezni a szemében. Láttam, ahogy az érzés végigfut arca minden rezdülésén, a lényén, tanúja voltam a varázslatnak. Az a bizonyos mágus, a Hála, élettel teli, sugárzó ragyogást teremtett az immár isteni színben tündöklő férfi szférája köré. A bűvölet most is tart, a hálát én is érzem.

Köszönöm, hogy láthattam azt a szépséget. Bárki is vagy, bármelyik kapualjban, bármi is a sorsod, szép vagy. Belülről szép. Én tudom. Láttalak.

Szeretettel: dr. Bati Zsuzsanna, LiliOm