A teljesség felé...

Nõ és férfi

A teljesség megbomlásának fõ-formája, hogy nõ és hím lesz belõle. A nõség vagy hímség felé még csak közeledõ kisgyermek éppúgy teljes, mint az egyéni különlét fölé emelkedõ lény, aki a nõséget és hímséget egyesíti, a változatlanba oldja.

Ahogy a nõ-test és férfi-test kiegészítésre szorul, épp így csonka a nõ-lélek és férfi-lélek. A nõ nem ismeri a világosságot, a férfi nem ismeri a meleget. A nõbõl hiányzik az igazi teremtõ erõ, a férfiból az igazi élet-erõ. A nõ ha az emberiség maradandó kincse felé törekszik, csak azt fogja fel belõle igazán, ami benne mozgalmas, eleven pezsgésû esemény-szerû: a teremtés templomát úgy tekinti, mint egy uzsonnázó-hely, pletyka sarok. A férfi, ha az emberi tenyészés édes játékaiban és meleg meghittségbe helyezkedik, elhomályosul, elgépiesedik: az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a kényelemre. A nõ oldottan lebeg az élet mozgó, forró áramában és csak arra figyel, ami szerves összefüggés tenyészet, enyészet: a férfi zártan határoltan evez a mindenségben és érdeklõdése tárgyait szigetekként szemléli.

Ha a férfi olykor átlát egy nõ lelkébe, vagy a saját férfi lénye alatt rejtetten létezõ nõt figyeli: látja, hogy vöröses félhomályban az egymásba mosódó, alaktalan dolgok csíraként forró lüktetésben élnek: ha a nõ elõtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmagában rejtett férfi lénye: látja, hogy kékes szürke fényben dideregnek a dolgok, egymástól elkülönülve, szobor-szerûen.

A nõ, ha dolgozik, munkájába örömeit, bánatait, egész világát belesugározza; a férfi, ha dolgozik, munkájában minden mást elfüggönyöz elõle. A nõ, ha kártyázik, feloldódik a játszó csoportban és nyerni a játszóktól akar: a férfi, ha kártyázik, ráhurkolódik a játék váltakozására és nyerni a játékban akar. A nõ, ha felbont egy narancsot s abból pár gerezdet jó-szívvel feléd nyújt, szinte önmagát bontotta fel, saját érzésvilágából nyújtja feléd azt, ami belõle téged illet: a férfi, ha jó szívvel étellel kínál, örül, hogy neked is adhat abból, ami az övé. A nõ a szeretett férfi életét egybe akarja olvasztani a saját életével; a férfi a szeretett nõt saját lényéhez akarja fûzni mennél szorosabban. A nõ a szerelemben életének mámorára-teljesülését keresi; a férfi a szerelemben a mámorzárt, folyton fokozódó egészét keresi.

Nõ és férfi igénye nem fedi egymást: épp ezért a nõ kiegészítõje nem a kiváló teremtõ férfi, hanem az arszlán aki folyton sürög és a nõt magával-sodorja, újra meg újra elkápráztatja, míg ez a kettõs röpködés végül családi biztonsággá higgad; s a férfi kiegészítõje nem a kiváló, éltetõ nõ, hanem a bûbájos, aki a férfi érzékeit feltudja pezsdíteni, s ezen át egész lényét lelkesedésbe ragadni, s ráadásul át tudja venni az illetõ férfi meggyõzõdéseit, kedvteléseit, terveit. Mint hogy a nõ ritkán találja meg egy-személyben az arszlánt és a családfõt, s a férfi a bûbájost és alkalmazkodót, innen a sok csalódás.

A férfi lénye kemény mag, a nõ lénye csupa vonatkozás. A családi, vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója: a nõnél: maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha körülményeitõl mentesen, magába-véve vizsgáljuk, egy nõt akkor, ha az emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra-vesszük.

Ha egy nõ regényében az ,,ideális férfi” szerepel: nagy nõhódító, tökéletes családfõ, bátor és határozott cselekvõ, bármihez kiváló tehetsége van, de nem tudjuk, a sok kiválóság hol fér el benne, mert lénye nem több, mint egy felöltöztetett férfi-arcú fabáb a ruhaüzlet kirakatában. S a férfi regényében szereplõ ,,ideális nõ” csupa rózsaszín finomság és arany okosság, de egyetlen igazi vonatkozása, hogy tûzön-vizet át szerelmes a férfi-hõsbe, akivel önkéntelenül azonosítja magát az író is, az olvasó is: oly talajtalanul libeg a világban, mint a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái.

Melyik ér többet: a nõ, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a legvégsõt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi saját zárt lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé; a nõ, mint egy puha melegség száll a végsõ puha, meleg fészekbe.

(Weöres Sándor)