Szívedben az erő
E felszabadító hang, ami ebben vezet bennünket, belülről érkezik.
Értékek nélkül
A mo dern élettempó a biztonság, az érdekességek, a mohóság és panaszkodás, a pletykák és a szenzációk mesterséges ritmusára jár. Hipnózisa, hogy egyszer véget ér a tánc, és ezzel megijesztve a ma emberét az elmúlás, az örömök vége és a vágyak kihunyása előli menekülésbe hajtja. Ezért azonnal kell a több, gyorsan kell egy másik, egy újabb, a legtetszetősebb autó és ház, a vagyon. Külső kapaszkodókat keresve a legtöbben megfeledkeznek életük értelméről, a szépről, a jóról, az emberiről, így a valódi, az igazi utánzatából „élnek” csupán.
Félünk
Megtanultunk elfojtani, elfutni a bizonytalan elől (az élet
bizonytalan, nincs garancia), megtanultunk szorongani, stresszelni,
fájdalmat okozni magunknak, aztán másoknak is. Mindannyian félünk.
Félelmében az ember külső kapaszkodókat teremt magának: pénz, siker,
szex, érvényesülés, elismerés – és ha ezek megszűnnek, akkor jön a
zuhanás. Krízisbe, válságba jut és szenved az ember. Megtanultunk inkább
félni, mint önmagunk lenni. Félünk önmagunktól, félünk a boldogságtól.
(Ez könnyebb, mint cselekedni érte.) Így aztán félelmeinken keresztül
kapcsolódunk egymáshoz is, és nem csoda, ha összegabalyodunk,
összecsomózódunk és magunkba, majd egymásba harapunk, egymásba
karmolunk. Félünk szeretni = félünk élni.
Kigyógyulásunk
Mindannyiunkban van egy ép, spirituális rész, a valódi nő/valódi férfi, aki megrendíthetetlen a jóban, aki feltétlen bízik az életben, önfeláldozó és bölcs, nem hátrál meg, nem fél a haláltól. Szeret akkor is, ha már minden kilátástalan, mert tudja, hogy a szívén ejtett seb gyógyítható. Minden fájdalmat túlél. Kockáztat és elveti a „majd holnap” illúzióját, tudván, hogy az a holnap sosem jön el. Bízik abban, hogy az élet bármit felkínál számára, az jó. Tudja, hogy nem élhet védekező életet belső sebei, lelki fájdalmai miatt, mert így elmulasztaná a legfőbb jót. Rendíthetetlenül bízik abban, hogy minden értelmetlennek tűnő és lehetetlen esemény mögött az élet értelme lüktet. Innen, a lélek valódi forrásából kell merítsünk emberi kapcsolatainkhoz, mindennapi életünkhöz, a félelmek, a téves önkép és az elkülönültség illúziója helyett.
Boldognak lenni, újjászületni, megújulni – az gyógyulást, kigyógyulást jelent, melynek útja, hogy engedjük új szívünket megszületni. Van egy szufi mondás: „Össze kell a szívnek törni, hogy helyet teremtsünk a feltétlen, a Végtelen Szeretet számára”.
Mindannyiunkban van egy ép, spirituális rész, a valódi nő/valódi férfi, aki megrendíthetetlen a jóban, aki feltétlen bízik az életben, önfeláldozó és bölcs, nem hátrál meg, nem fél a haláltól. Szeret akkor is, ha már minden kilátástalan, mert tudja, hogy a szívén ejtett seb gyógyítható. Minden fájdalmat túlél. Kockáztat és elveti a „majd holnap” illúzióját, tudván, hogy az a holnap sosem jön el. Bízik abban, hogy az élet bármit felkínál számára, az jó. Tudja, hogy nem élhet védekező életet belső sebei, lelki fájdalmai miatt, mert így elmulasztaná a legfőbb jót. Rendíthetetlenül bízik abban, hogy minden értelmetlennek tűnő és lehetetlen esemény mögött az élet értelme lüktet. Innen, a lélek valódi forrásából kell merítsünk emberi kapcsolatainkhoz, mindennapi életünkhöz, a félelmek, a téves önkép és az elkülönültség illúziója helyett.
Boldognak lenni, újjászületni, megújulni – az gyógyulást, kigyógyulást jelent, melynek útja, hogy engedjük új szívünket megszületni. Van egy szufi mondás: „Össze kell a szívnek törni, hogy helyet teremtsünk a feltétlen, a Végtelen Szeretet számára”.
A szív sokat bír, bíznunk kell benne, hiszen feladatunk bátran szeretni: akkor is, ha fáj.
(Knolmár Marica: „A nő belső könyve” írásaiból)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése